Délután 2-től újra beindultak a fájások az előző éjszakai vaklárma után, de továbbra is totál össze-vissza, valamikor 6p, valamikor 25 p re jöttek. Anyukám meg az uncsótesóm már 2pként hívogattak, h. menjek a kórházba, de én makacsul tartottam magam, hogy azt mondták, ha rendszeres 8-10 perceseim vannak akkor induljak, ezek még jóslók.. 18h-kor elmentem fürödni, miután bepánikoltam 2db 6 perces fájás miatt. Beálltam a tus alá, gyors bori, erre jött egy olyan brutál fájás, azt hittem összeesek. Kiszóltam Férjecskének, MOST készüljön, menni kell, nem vagyok az otthon szülés híve. A kocsiban továbbra is változó időközönként akartam kiszakítani az alvázat, pláne a rázós utakon, kapaszkodtam a majrévasba 1000-el. De amúgy tök jól dumcsiztunk, meg zenét hallgattunk. A Petőfi hídnál eszembe jutott egy születéstörténet, amikor a lány pont ott ment el az a szórakozó hely előtt: „Nem lehetne szülés helyett inkább bulizni?” 21 h körül beértünk, még tudtam mosolyogni, mondjuk igazából azt gondoltam, hazaküldenek. Jött az ügyeletes Szülésznő, és pont a kedvencem!!! (amikor ezt felfedeztem, már megijedtem, h. ez nem lehet véletlen, pont ő van itt, ma szülök :O:O:O) Megnézett, 2 ujjnyi. Feltett CTG-re az egyik szülőszobán, de persze pont akkor csak hébe hóba 1-1 fájás jött. Bár amikor felálltam, mindig beindult a dolog, nem győzte masszírozni a derekam úgy szuszogtam. Az ügyeletes Doki is bekukkantott, magzatvízvizsgálat - tiszta, tényleg 2 ujjnyi. Öltözés, irány a szülőszoba. Ülve továbbra se semmi fájás, a labdán meg egyszerűen el is múltak :D Ott kellett volna maradnom :D Ha felálltam, jött egyből a fincsi. Ügyes volt a baba, biztos ő csinálta. Férjecskével még jól elvoltunk, egész jól viseltem, a pánik akkor jött, amikor a szomszéd szülőszobában a nő a tolófájásoknál tartott, és kiadta azokat a durva hangokat. (ú anyám most is megrémiszt ahogy felidézem… brrrrr – azt vártam, sírjon már föl az a baba, nem bírom hallgatni…) Majd megkérdeztem a szülésznőt, h. nem mehetnénk-e inkább haza. A fájások csaknem rendszereződtek, így felültetett az ágyra, és feltett CTG-re megint, lássa mi a helyzet. Erősödtek ugyan, meg sűrűsödtek, de még mindig viseltem - úgy emlékszem. Férjecskének kellett mérnie az időközöket. Ha kértem itatott, szőlőcukrot adott a számba (vagy éppen a vesetálat), egy hős volt. Végül csak hívták a Dokimat, valamikor odaért, és mondta, h. korábbra várt (reggel látott CTG-n). Burkot repesztett. Na itt volt vége mindennek. Ömlesztette a pocakomból kifele a forró vizet ezerrel, már nagyon nehezen viseltem mindenféle behatást. Csak nyüsszögtem. De mondta, h. minél többet ki kell nyomjon a baba érdekében. Asszem tűrtem. Rendszereződtek a fájások, már nem voltam képben - időérzék 0. Csak facsartam a szülőágy majrévasát, szuszogtam, próbáltam orronbe szájonki, de volt amikor elszállt az agyam, és csak a lihlih jött, de mindig volt aki rámszóljon, (a baba aritmijája mellé nem hiányzik még, h. miattam ne kapjon levegőt) (kisebb baj, hogy én elájulok). Folyamatosan remegtem egész testemben, azt hitték fázom, de nem, a fájdalom volt ilyen hatással rám, +2x elhánytam magam tőle.. Szavam sem lehetett, mert folyamatosan készítettek az edára, a Doki már fordított az oldalamra, görnyesztett, jujj jött egy fájás, ő mondta maradjak, mert különben nem tud segíteni, én erőt vettem magamon, és fájás közbe nyugton maradtam. Jött is a próbaadag, de még a fájások is, nem tudtam, h. hogy élem túl a további 10 percet még eda nélkül…. Minden rendben volt, kaptam a rendes adagot – de még túl kellett élnem vagy 5-6 fájást, míg hatott is. Legszívesebben üvöltöttem volna, de nem volt mit. Egyszer kikéredzkedtem pisilni (edával – vicces volt ketten támogattak, hogy ne csukódjon össze a lábam), vécén is agonizáltam, ugye az állás miatt duplán jöttek a fájásaim nehezen ment.. Végre nem éreztem a méhemet, fincsin ellazultam, a fájásokból csak a fenekemet éreztem. A Szülésznő mondta, h. ebből lesz majd a tolófájás, egyre gyakoribb, és egyre fájdalmasabb – végül abba sem marad. Valahogy nekem úgy tűnt, ez nagyon hamar következett ez be. Pont kiment a Szülésznő, éreztem kakilnom kell!! Cincogtam is gyorsan Férjecskének, szólj gyorsan tolnom kell! Bekukkantott, a másik oldalamra fordított, h. ott még van egy kis méhszáj, bírjak még pár fájást, ne nyomjak, addigra eltűnik. Amikor eltűnt, visszaforgattak, hogy nyomhatok… Én meg nem tudtam hogyanis megy ez, kérdeztem, gátmetszés??? Hol a doki hozzá? Ugyan holvan még az… :O Jött a válasz.. Megmondom őszintén nem is nagyon mertem nyomni, mivan, ha nincs itt a doki, kicsusszan a baba, és felrobban a cuccom odabenn. Na ettől nem kellett félnem, nyomtam, nyomtam, és el nem tudtam képzelni, hogy hogyan fog onnan megindulni a baba. Hívták a Dokit, hogy már nagyon nyomogatok, Férjecske próbálta tartani bennem a lelket, mondta, h. ügyes vagyok, meg a légzésemre is odafigyelt, néha nagyon elszálltam, a szülésznő is csitítgatott, nyugi Anett nincsen semmi baj! Jött a Doki, annyira volt eszem, h. mondjam, kérek a gátmetszéshez is érzéstelenítést, kaptam, közbe nyomtam, vagy nem nyomtam, a Doki irányításával: vagy egy fájás / 3 nyomással, vagy csak „hagynom kellett” hagy jöjjön magától. Foggalmam sincs mennyit nyomhattam, arra számítottam, az már max 3-4 tolófájás lesz, hát jóval több volt, közbe téptem a szülőszék rúdját, és jól jött volna a régi hasizmom, ami a 9 hónap alatt elhervadt. A doki nagy U-betűket csinált a gátamon az ujjával – közbe – ide Anett, ide nyomjon. A legrosszabb az utolsó nyomás előtt volt, amikor megállt a baba a lukban és várni kellett még egy fájást hogy kijöhessen. Az utolsó kb. 3 tolófájásra a doki is rásegített, nyomta a pocakomat ezerrel. De aztán csak kicsusszant a bébi azzal a blugyblugyblugy érzéssel, 4.50 kor. Időközben behívták az ügyeletes újszölöttdokit is a baba szívecskéje miatt. Csak azt tűnt fel, h. csönd van.. Kérdeztem is, hogy miért nem sír fel, nem válaszoltak, csak lekapták a köldökzsinóromról (Apa sajnos erről lemaradt..) és vitték az újszülöttellátóba, és pár másodperc után üvöltött is hálistennek. Állítólag elfáradt nagyon ő is a szülésben. Férjecskét utánaküldtem, amikor már minden rendben volt, behozta a szobába és babázhatott vele. Engem addig a doki rendbe rakott, megint észnél voltam, kértem méég érzéstelenítőt, kaptam edát, lidokaint, meg még valamit, nem is éreztem a varrást, csak a törlést, na meg az egészségügyi kaparás sem volt piskóta brrrr (a Margitban minden szülő nőnek csinálnak így kevesebb a gyermekágyi láz) 50 perc volt míg összevarrt - 6 külső kiszedhető varrat, meg x db belső, ami felszívódik. Dokikám mondta, h. muszály megcsinálni a régi állapotot, mert a papa sokkot kap:D Varratszedésnél pedig nyugtázta, h. sikerült a régi szűzlányt megcsinálnia belőlem :D Babácskát közben elvitték tőlünk, valamiért azt mondtam, hogy nem akarom előtte megnézni – nem tom miért, aztán mégiscsak kértem. Elvitték Őt inkubátorba, nézték a szívecskéjét, megfigyelésben tartották, 13 h-ig. Nagyon rossz volt, mert addig nem láthattam Őt, 9-ig a szülőszobán „őriztek” aztán áttoltak a szobánkba, próbáltam életre kelni. Egyszer megindultam, h. megnézem a Babácskát, de az ajtóig jutottam, majdnem elájultam. 13h kor már képes voltam elhozni. Betoltam a szobába, és néztem, h. hogy is nyúljak hozzá, a szobatársak segítettek, jóó nagyot bénáztam a kis idegennel, idő kellett, mire megszoktam Őt :D A 3 nap alatt lecsökkent az aritmiája, annyira, hogy haza is engedtek minket időben:D Csak majd figyelni kell rá, a Doktornéninek, és szakrendelésre kell elvinni a 6. héten. Dokitól nagy öleléssel búcsúztunk, tényleg nagy volt – egy isten. Elégedett vagyok. Ha nem nekem kellett volna szülnöm, még élveztem is volna az egészet… Legközelebb asszem béranyát fogadok :D

Vissza a bloghoz