Az egész szombat délután kezdődött, amikor haza értem a munkából. Kb. este fél hét körül járt az idő, amikor Anett szólt, hogy ugyan rendszertelen, de egyre erősödő fájdalmai vannak. Reménykedtem, hogy lesz belőle valami, mert már nagyon vártam a kis pöcsöst (mindig így hívtam Őt a pocakban). Anett ¾ 8 körül elment zuhanyozni én addig, mint egy átlagos pasi meredten bámultam a tv-t hulla fáradtan (azért voltam fáradt, mert előző este már volt egy „vaklárma” és éjféltől hajnali 3ig „álltam vigyázban” az indulásra várva). 8 órakor kikiabált a fürdőből, hogy készülődjek, mert az előbb volt egy nagyon nagy fájása és nem kockáztat tovább, be akar menni a kórházba. Én izgatottsággal teli örömmel összepakoltam a hűtőtáskát, meg az apróságokat, felöltöztem és vártam Anettot, hogy kijöjjön a fürdőből és indulhassunk. Fél 9 körül indultunk itthonról és szerencsére jó volt a forgalom, így 9kor már a Szent Margit kórház főbejárata előtt segítettem ki az autóból a feleségemet. Felmentünk a szülészetre, ahol szerencsénkre, Anett „kedvenc” szülésznője volt az éjszakai ügyeletes (tök ciki, de a nevét csak másnap tudtuk meg), és egy fiatal orvos, akit már ismertünk, mivel ő tartotta hónapokkal ezelőtt a szülésfelkészítést. Már ismertek minket látásból, így egyből sejtették, miért vagyunk ott, de azért megkérdezték. Anett elmondta a szülésznőnek, hogy erős, de rendszertelen fájásai vannak. Következett a szokásos forgatókönyv: Anett CTG-re be…, ügyeletes doki megérkezik, kérdéseket tesz fel neki, válaszol. Fél füllel hallgattam a bent lezajlott párbeszédet, de nem sokat hallottam belőle (sajnos J). Egyszer csak kijön a szülésznő a szobából és elmondta azt a pár szót, amit már napok óta minden CTG vizsgálatkor vártam: szükség van Anett hálóingére és papucsára. Ez csakis egyet jelenthet: megindult a szülés!!! Váltottam hirtelen pár szót a feleségemmel, hogy mit melyik táskában találok, mert Ő nagyon precízen mindent bepakolt két külön táskába (még nekem is pakolt papucsot, váltó pólót). Elindultam izgatottan az autóhoz, ekkor kb. fél 10 volt már. Kivettem az egyik táskát és elindultam vissza, amikor eszembe jutott, hogy a többi cuccra is szükség lesz előbb utóbb, és mivel szombat késő este van lehet, hogy nem néznék jó szemmel, hogy ki-be járkálok, ezért inkább beálltam az autóval a kórház belső parkolójába (600 Ft-ért). Felértem az első táskával, amikor Anett és a szülésznő már a folyosón vártak rám és mosolyogva közölték, hogy közben átbeszélték, mire lesz szükség, ezért mehetek egyből vissza a kocsihoz a másik táskáért is. Megérkeztem a 2. táskával és láss csodát, mintha a fizikai és lelki állapotomat akarnák tesztelni, indulhattam a 3. körre vissza az autóhoz. Most már nem hagytam hibalehetőséget, mindent felvittem. Mintha egy hetes nyaralásra készültünk volna annyi cuccot pakolt össze Anett. Megérkeztem végre. Bepakoltam a táskákat egy szekrénybe, majd megkaptam a zöld rucit, amiben beléphetek a szülőszobába. Nem volt áram bizonyos részeken, mert érkezésünkkor elégett valamilyen vezeték, ezért kénytelen voltam tök sötétben egy ici-pici helyen öltözni, de sikerült. Átöltöztem végre. Kijöttem és mondták, hogy Anett a 4-es szülőszobában van. Elcsoszogtam a 2-es, majd a 3-as szülőszoba ajtaja előtt, ahol félig nyitva volt az ajtó és éppen egy szülőnő a „célegyenesben” kiabált, hiába szóltak rá, hogy csendesen, mert elmegy az erő. Beléptem a 4-esbe. Anett a sárga köntösében sétálgatott fel s alá, közben az ügyeletes dokira figyelt, aki éppen a fitnesz labda jó tulajdonságait sorolta, hogy milyen sokat segít a vajúdásban. Kiment a doki. Kérdeztem, hogy most mi a helyzet. Mindent tudni akarok. Anett ekkor mondta el, hogy szűk 2 ujjnyira ki van már tágulva, úgyhogy most „vajúdunk”. Belépett a szülésznő, megkérdezte Anettot, hogy minden rendben van-e, és nekem elmondta, hogy a feladatom az óra figyelése, hogy milyen sűrűn jönnek fájások. Nagyon örültem, hogy veszik végre valami hasznomat is, mert eddig csak rohangáltam a cuccokkal, mint pók a falon J. Elkezdődött a véget nem érőnek látszó tágulási szakasz. Fájások jöttek, fájások mentek össze vissza. Nem volt rendszer, csak annyi hogy mind 10 percen belüli volt. Valamikor fél 1 körül ismét bejött az ügyeletes doki és megvizsgálta a tágulás mértékét. Megállapította, hogy már bő 2 ujjnyi, úgyhogy felhívja a választott dokinkat és elmondja neki a fejleményeket. ¼ 2 körül megérkezet „A” dokink. Nem látszott rajta fáradtság. Anettnak ekkor már nagyon erős fájdalmai voltak, az ágyból már nem tudott felkelni, csak ha wc-re kellett mennie. Sokat nyögött szegénykém és kérdezgette, hogy mikor adják már az EDÁ-t. Azt ugyanis csak a választott dokink adhatta be, mivel neki volt akkora rutinja benne. „A” dokink is megvizsgálta őt és elmondta ugyanazt, amit már aznap kb. 5ször hallottunk. 2 körül jött Anett számára a „megváltás” amikor megkapta végre az epidurális érzéstelenítést. Nem tudom elképzelni mekkora fájdalmai lehettek, de abból ahogy néha szorította a kezem, van némi sejtésem. Szerencsére ezek elmúltak, vagyis inkább enyhültek. Jött az Oxytocin és vele együtt a további fájdalmak. „A” doki szólt, hogy most ő elmegy a szobájába, amíg tovább tágul és majd szóljanak neki. Teltek, múltak a percek, majdnem lesett a fejem, égtek a szemeim a fáradtságtól. Anett hősiesen küzdött minden egyes fájdalommal, az arca néha nagyon „eldeformálódott”. A szülésznő rendszeresen jött és ellenőrizte, hogy hol „tartunk”. Hajnali 4 körül Anett a rengeteg fájdalom és szenvedés ellenére egyszer csak megszólalt: „Úgy érzem nyomnom kell!!!”. A szülésznő ismét megvizsgálta, közben jó tanácsokkal látta el Őt. ¼ 5-kor felhívta „A” dokit, hogy jöjjön, mert átléptünk a kitolási szakaszba. Rettentő izgatott lettem, tudtam, hogy már nem sokára véget érnek Anett legnagyobb megpróbáltatásai, és végre előbújik a kis pöcsös. Megjött „A” doki, átalakították az ágyat, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. A szülésznő szép lassan előkészített mindent, bejött a másik ügyeletes szülésznő is és a gyermekorvos is. Anett már annyira szenvedett az erős fájdalmaktól, hogy néha majdnem kitépte a kanült a karjából ahogy megfeszült. Egész testében remegett a sok fájdalom okozta fáradtságtól. Leírhatatlan rossz érzés, hogy nem tehetek érte semmit. Időközben megjelent a kis pöcsös feje búbja. Anett hihetetlen jól követte „A” doki és a szülésznő utasításait. Fáradtsága ellenére nagyon összeszedett és fegyelmezett volt. Alig hagyta el a száját hang, csak nyomott és nyomott. Elkövetkezett a gátmetszés. Anett kért helyi érzéstelenítést, és „A” doki mondta, hogy nem szoktak adni, de most Ő kivételesen kap. Anett megkapta jutalmát a sok fáradozásért és kitartásért: megszületett Tibike! Néztem a kis testét, és olyan lilás fehéres színű volt, nem is igazi gyereknek tűnt. Kiszippantották a légútjaiból a folyadékot és masszírozták a kis mellkasát, de nem sírt fel. Még egyszer szippantottak és masszíroztak, de még mindig nem sírt fel. Nem voltam vele tisztában mennyi idő kell ahhoz, hogy egy újszülött felsírjon, de ez nem tetszett. Megijedtem. Nem csak én voltam így vele. „A” doki, a szülésznő, és a gyermekorvos egyből megragadták, elvágták a köldökzsinórt, majd a csecsemős szülésznő a gyermekorvos és „A” doki elrohantak a gyerekkel. Álltam ott meredten és nem akartam elhinni, ami történik. A szülésznőnk rémnézett, látta az aggodalmat és ennyit mondott: „Nincs semmi baj apuka, jó a szívhangja, csak elfáradt!”. Anett kapott észbe és szólt, hogy menjek a gyerek után. Szaladtam, és beértem a kezelőbe, ahol egy nagyobb csővel szippantották a szmötyit a gyerekből, aztán lefektették, mellkas masszázs és végre FELSÍRT! Hát akkora hegyet még senki nem látott amekkora leesett a szívemről. Sírt, nagyon sírt. Letörölgették, láthatóan a dokik is megnyugodtak és átadták a csecsemős nővérnek, aki rendbe rakta és becsomagolta a kis pöcsöst. „A” doki eközben visszament és elkezdte összevarrni Anett gátsebét. Visszamentünk a szülőszobába, ahol megmutatták neki a gyereket és csak ennyit tudott mondani: „De cuki”, aztán ide adták nekem a kicsit, hogy álljak vele a hősugárzó elé, mert hideg a kis keze. Csak álltam ott karomban az újszülött fiammal és csak bámultam őt. Fura érzés volt. Valahogy nem éreztem, hogy az ott a karomban az én gyerekem. Nem tudtam elhinni, de igaz. Anettot közben „összevarták”, visszaállították az ágyat eredeti állapotra, elvették tőlem a kicsit, hogy elviszik a többi csecsemő közé. Ott maradtunk kettesben és csak néztem a feleségem, hogy mekkora dolgot hajtott végre. „Egy igazi Anya”, gondoltam magamban. Jött a szülésznő, elpakolta a sok véres cuccot, és elmondta, hogy kb. reggel 8-ig marad még Anett ott a szobában. Megvártam, hogy átmenjen a szülészeti osztályra, addig ott maradtam mellette. Kb vasárnap délre értem haza hullafáradtan…, de megérte! Apaként értem haza és ez minden fáradtságot megért!

Vissza a bloghoz