Ez a hónap arról szólt, hogy kihullott a maradék hajam is. Mindent egy percen belül kipakol, lepakol, felpakol, bepakol, bekap, megnyal, eldob. Mindent. Az égvilágon mindent.

Odáig jutottunk, hogy több szekrényt leragasztottunk vastag celluxal, és még duplán vigyázunk rá. A maradék nevelési jelleggel előhagyott tárgyat is elpakoltuk. A „nem” nála nem létezik - pedig következetesek vagyunk, és nagyon kevés dolgot tiltunk. Egyik fülén be, másikon ki - a kíváncsisága erősebb.

Az egyik nap a frissen párolt bébirépákat beleöntöttem egy műanyag tálba, majd mosogatni kezdtem. Túl nagy volt a csend, így hátra néztem. Tibike állt a tömérdeknyi bébirépa kellős közepén, amit lerántott a pultról, és miután tudta, hogy rosszat csinált, nem mozdult, de nem is szólalt meg. Persze nekem elpattant az agyam, és veszekedni kezdtem, miközben szedtem össze, Ő meg próbálta a lábujjhegyével eltaposni a darabkákat.

Természetesen ebédre azt kapta meg (még jó hogy előtte porszívóztam). Amikor leszedem az etetőszékének a tálcáját, ő magától mászik be a székbe persze nem rendeltetésszerűen, hanem beleáll. Előfordul, hogy könyörgések árán belecsüccsen. Az evésben még erősebb visszaesés tapasztalható. Sőt mi több, borzalmas. Szerintem a gyerekek evésénél nincs undorítóbb dolog. Még a híg f*st is szívesebben szedem ki alóla. Az első falat után kinyitja a száját, és a nyelvével kilöki az ételt. Na én itt elveszetem a türelmem – és elzavarom az asztaltól. Van amikor szerencsém van, és eszeget, de az utolsó falattal akkor is ugyanez történik. A múltkor Apu itt volt, Tibike ölte az idegeimet a táplálkozásával, majd Apu ölébe mászva, gyönyörűen befalta ugyanazt az ételt…

Elkezdtem Tibikét rászoktatni a sétára, a szomszéd babákhoz mostanság mindig gyalog megyünk. Az 5 perces sétából így lesz 20. Az öltözködést érdemes lenne videóra venni. Feladom rá az overált, a kabátot, a sapkát, a cipőcskét, majd amíg én felhúzom a kabim és a cipőm, ő beszaladgálja a lakást a homokos tappancsával, kiborítja a kutyák vizét, megkóstolja Tina gumicsontját, felborítja a virágot, kiszedi a fürdőszobában a szöszfogót, majd leveszi a sapkáját. Az utcán a faleveleken kívül az alumínium sörösüvegeket, a jégkrémes papírokat, és a cigicsikkeket is szívesen szopogatja.

Ezt a rengeteg rosszaságot azzal kompenzálja, hogy bújós lett! Eddig semmi, és most sokszor odajön egy ölelésért, vagy ha rámcsap, megbánásként rögtön rámhajtja a fejecskéjét.

A beszédünket intenzíven utánozni kezdte. Új szavai: krumpli + répa, és minden ’r’ betűs szó: khrrrrrrr, teknős (tető),  lánc (lá-lá-lá), öv, csatt, kettő, kutyusok (tyutyusok), gyagya, vau (va-va), továbbá remek hangsúllyal imitálja azt, ahogy a kutyákkal üvöltözöm . Persze ezt a beszédet csak mi értjük meg Tibivel.

Szegénykém októberben kétszer volt beteg, mindkettőt a fogak számlájára írom. Összesen 11 foga van, és megindult egyszerre a két alsó szemfoga. Az első alkalommal kb. 3 éjszakát volt láza, felváltva nyomtuk bele a kúpot, és a Neurofent. Érdekes volt, hogy nem nyugodott meg, a hangulata jó volt, és jött ment egész nap. Egyszer a délutáni alvását töltötte a karjaimban.

A második alkalommal, vagy egy hétig taknyolt folyamatosan. Napi 5x szívtuk az orrát, eleinte fektetve csináltam, kézzel lábbal hadakozott, üvöltött mint a sakál, már féltem, hogy kárt okozok benne a lefogással. Aztán kipróbáltam ölben. 2 alkalom után hang nélkül tűrte! Egy hős lett! Majd egyik pillanatról a másikra elmúlt az orrfolyás..

Megtanult ráülni a kisszékre. Teljesen fura, ami nekem természetes, azt neki meg kell tanítani. Eleinte feltérdelt rá, és nem értette mivan, majd miután megmutattam, néhány alkalom után rájött a technikára.

Ügyesen belecsücsül az Apja ölébe is egy könyvvel, ha mesét akar olvastatni.

Tibi megtanította kezet fogni, mondanom sem kell, hogy el van tőle ájulva :D

A kedvenc játékai, amikor velünk lehet. Imád Tibivel birkózni, velem táncolni, vagy futkorászni a kertben, miközben fogom a kezecskéjét.