10 hónap próbálkozás után megint karácsonyra hozott pozitív terhestesztet a Jézuska. A boldogság határtalan volt, pontosan a 6. hétig, amikor megkezdődtek a rosszullétek. Hánytam reggel délben este mindent.

A 7. héten begörcsöltem, így be kellett feküdnöm a kórházba 3 napra infúzióra. A 17. hétig tartott ez a helyzet, ágyhoz kötve éltem meg a mindennapokat, a családom életét kívülről szemlélve. Amikor jobban lettem, hetekig tartott, míg felerősödtem, egészen addig, amíg akkora nem lett a pocakom, hogy már amiatt nem bírtam mozogni.

Visszatekintve mégis a hatalmaspocakos időben voltam a legaktívabb - pedig mindenki kételkedett, hogy csak egy baba van a hasamban.

Előbb nem akart megszületni Tomika sem, így a kiírás előtti napon egy giga sétát tettünk a Kopaszi-gáton. Sikerült elindítani a folyamatot, de azért Őt is túlhordtam egy nappal.

Éjféltől 10 percesek voltak a fájásaim, bepánikoltam, messze vagyunk a kórháztól, így bementünk 3h–ra de a kocsiban leálltak... A kórházban is, és semmi tágulás. Befektettek a szülőszobára vajúdni, picit beindultak, de nem volt vészes..

7-kor megnéztek, még mindig nem volt semmi tágulás.

8-kor megjelent a dokim, bevitt a vizsgálóba, és kézzel tágított bő három ujjnyira. Hát mit ne mondjak, nem sokon múlott, hogy ki ne rúgjam reflexből a szobából, annyira fájt... De csak 10mp-ig.
Kárpótlásul rögtön bekötötte az edát, burkot repesztett, oxitocint adott. El sem hittem, hogy vajúdok, semmit nem éreztem!!!! Belegondoltam, hogy megúszom az egészet fájdalmak nélkül? Hajrá eda!

Tibi figyelte a ctg-t és mondta, hogy épp milyen erősségűek. Ahogy nőtt az érték, indult bennem a pánik, mert olyan 11 körül elkezdtem érezni a fájásokat, és a fenekemet. Ott voltak fájások, jó erősek jobbra forgattak, balra, hogy eltűnjön minden méhszáj, aztán indulhatott a tolás. A dokim mondta hova nyomjak, de nem voltam még elég összeszedett, így valahova máshova pazaroltam az energiát, úgyhogy azt mondta, ha nem akarok tolni, akkor kimegy. És kiment a pultot támasztani.. Én bepánikoltam, úgyhogy oda nyomtam ahova kellett. Visszajött a Doki, kicsit rásegített Tomikára, és 12.10-re kinn volt a baba, 3700gr, 54cm, mint Tibike.

Órákban sokat vajúdtam, de nem éreztem belőle semmit. A szomszéd szülőszobában 3 baba sírt fel, míg mi is végeztünk (aznap 9 baba született!) :D Kb. 1 órányi durvulás volt csak. A fotónkon is látszik, hogy nem túl nyúzott a fejem.

Lényeg: túl vagyok rajta, soha többé nem kell végigcsinálnom. Jeeeeeeeee. Persze a pluszkilókkal még lesz dolgom. Szemétség.