Mióta Tibike értelme nyílogat, egyre Anyásabb, nagyon nehezen akar más ölében megmaradni. Szerencsére Tibi elég jól bír vele.

A 7végén Pomázon voltunk, elég sokat sírt. Sehogy sem volt jó, csak velem. Anyunak eddig az ölében órákat elaludt, most egyből ment a hiszti. Egész nap nyűgös volt, reggel 1 órát aludt a kocsiban, délben elaludt, de csak fél órára, és mivel nagyon álmos volt, picit később megpróbáltuk letenni. Véletlenül sem akart aludni. Csak sírt, sírt, sírt. Otthagytam, hogy fárassza ki magát. Anyu felment hozzá egy idő után, de még jobban folytatta. Majd amikor már hallottam, hogy vége, túlhergelte magát, felrohantam (annyira utálom ezt az érzést!), felkaptam, és nagyon nehezen ugyan, de elkezdett megnyugodni, hüppögött a drága, Anyu jobbra sírt, én balra könnyeztem, úgy sajnáltuk szegény kis szívemet :( .

Hihetetlen végignézni, h. a saját elveim dőlnek sutba – szerettem volna rendszerben tartani őt (én is nagyon igénylem, kicsit korlátolt vagyok – ezáltal érzem magam biztonságban), egy ideig szépen evett 3 óránként, 9kor letettem egy órára, 12kor másfél órára aludni. Majd 1 nap felborult minden. Ez a pomázi sztori, itthon is gyakorta megesik, csak akkor beteszem a babakocsiba, és elmegyünk sétálni, ott mindig elalszik.

Egyszerűen nem hagyhatom, h. kikészítse magát. Idegbeteg felnőttet pedig nem akarok nevelni belőle. Elveim-ide vagy oda… Sírni szoktam kicsit hagyni, de ez a kiborulás nem egészséges.

Tegnap hazafelé azon gondolkodtam, h. milyen anya vagyok én, h. hurcolászom a Babámat látogatóba idegenekhez (idegen: Tibin és rajtam kívül mindenki), amikor tudom, h. a kisbabát ez teljesen kikészíti.

Aztán persze a szívemen felül kerekedett az eszem, h. azzal rosszabbat teszek, ha a 4 fal közé szorítom, mert akkor olyan remete lesz belőle, aki nem képes barátkozni, feloldódni egy társaságban.