Ha jól emlékszem 18 éves voltam amikor először megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy kisbabát, amikor babaruhaosztályon voltam gyakorlaton. Az ember belegondol, de jó lesz egy kis Csimbókja, szeretni fogja, nevelgetni, lesznek nehézségek, de a fokozatokról fogalma sincs. Amikor valaki azt mondta, hogy minden fáradtságot megér, mert olyan jó, el nem tudtam képzelni, mit jelenthet. Most amikor pedig itt van, elképzelhetetlen szeretet lángol bennem a Babánk felé, ami egyre csak nő.. Legszívesebben porrá zúznám kicsiny csontjait egy giga öleléssel! Vajon meddig képes ez duzzadni?? És ha meglesz a második poronty is? Ez megkétszereződik? Honnan van bennem ennyi? Honnan lesz??? Tegnap előtt beszéltük Mariettával edzés után, hogy neki is kéne hasra gyúrnia, mert mi lesz, ha jön egy földrengés, és meg kell magát tartania, meg a két gyereket. Jót röhögtem rajta, majd eszembe jutott az előző éjszaka, amikor Tibi aludt a babával, én meg a nappaliban: azon gondolkodtam, mi lenne, ha jönne egy Tripod (a napokban volt a Világok Harca a tv-ben..), és én nem tudnék odarohanni hozzájuk Tina kíséretében, a kis családomtól külön kéne meghalnom. Vagy ha valami megtámadná őket, és 4en legyőzhetnénk, de én csak magamra gondolok, mert kinn alszom nélkülük?? Beteges na.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés