Szokásos napi sétánkon rutin szerűen elengedtük Tinácskát a réten, had szaglásszon, majd újra egy ötlettől vezérelve, túl ment a láthatatlan határon, amit mi szabtunk neki. Természetesen behívásra nem reagálva haladt tovább előre, majd meguntam, és mondtam Tibinek, elég, menjünk haza. Persze a kutyu amikor észrevette eszeveszetten rohant kis falkája után, de hirtelen jobban tetszett neki egy arra bóklászó tizenéves, aki eléggé beparázott, és kiabálni kezdett neki, hogy menjen onnan. Erre Tina ugatni kezdett, és meg betojni. Kivételesen utánarohantam, elkaptam, és jól elvertem a seggét üvöltözés közben. Majd a falkavezérünk rövid pórázra fogta és rángatni kezdte hazafelé. Valamiért egy pillanatra megálltunk, és egyszer csak látjuk Tina mellső lába alatt a hatalmas vértócsát a havon... Egyből bepánikoltam. Tibi szerint belelépett egy üvegszilánkba. Na ja. Mi ezért szabunk neki határokat, mert tudjuk hova nem kéne mennie... Már majdnem hazaértünk, amikor megtámadta Tinát két idióta kis törpekutya, Tibi majdnem beléjük rúgott, csak egyrészt acélbetétes bakancs volt rajta, és félt, h. esetleg maradandó kárt szenvednek a dögök, másrészt a gazdájuk látta volna az eseményt... Tinácska vérző tappanccsal be lett zárva a kenelbe, gazdija szépen kitisztította sebeit, bekötözgette a kis lábát, majd egész este röhögtünk rajta, hogy hogy sántít a kis nyomi. Mindebből a tanulság... Hiába ellenkeztem eddig az elektromos nyakörv ellen (úgy ahogy eleinte a fojtó ellen is), Tina megint bebizonyította, hogy szüksége van rá - a saját érdekében...

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés